Nem látod, hogy haldoklom, hogy a szélben csak a te nevedet hallhatom, elhagynám halálos ágyam, hogy a karjaid közt öljön meg a bánat, neked énekelném utolsó dalom, haláltól remegő hangon. Azt kívánni, angyalszárnyaid engem védjenek, érezni, hogy édesen féltenek, könnytől homályos tekintetemet arcodra emelem, visszanézel-nem értem feleletedet, hogy mit üzensz, hogy üzensz-e egyáltalán... Testem egy tüskés bozót, halott lelkem ebben lakozott, örök remény, szerelem, mi a túlvilágra jutatott engem. E érzés nem múlhatott, ez, mi a Pokol tornácára juttatott. Nyirkos téli reggelen nem vár majd az ébredés, fekete rózsák nyílnák örök-ágyamon, mit csendes hó esés lep el lassan, éjjel majd a szél lefújja a havat, s a síromban is csak a bánat marad.